ZENE MADRIDBÓL

Música Madrileña

Viva Pixies!!!

2019. november 17. - KrisMadrid

Messziről indítok.

Hogy őszinte legyek fogalmam sincs mikor kezdtem el hallgatni a Pixiest, arra meg végkép nem emlékszem, hogy mikor szerettem meg úgy istenigazából a zenekart. Ami biztos, hogy egyik első élményem velük kapcsolatban egy Placebo koncert volt még a 2000-es évek elejéről, amikor Frank Black vendégfellépőként előadta AZT a számot. 

Persze mindezt én csak évekkel később láttam, és ugyan oda voltam meg vissza, valahogy mindig voltak más aktuális kedvencek, így a Pixies életmű megismerését éveken át csak halogattam.

Aztán furcsa módon az vett rá, hogy elkezdjem őket szisztematikusan megismerni, hogy a magyar sajtó Pixiest imádó szeglete amennyit bálványozta a zenekar első korszakát, nagyjából ugyanannyit sopánkodott azon is, hogy mégis hogy merészeltek ezek visszatérni és saját nimbuszukat rombolva új albumokat írni.

De ez már 2015 környékére volt tehető, ami jól jelzi, hogy a Pixies számomra egy viszonylag újkeletű dolog. Ennek megfelelően én leszek az utolsó, aki azon fog kárálni, hogy miért léteznek egyáltalán és miért nem maradtak meg csak és kizárólag egy kultikus bandának a múltból.

A magam részéről hálát adok a sorsnak, hogy megnyílt az esély arra, hogy valaha lássam őket és biztos voltam benne, hogy ha eljön az alkalom, nem is fogom azt elszalasztani.

Amikor tehát bejelentésre került a madridi koncert, egyértelmű volt, hogy ott a helyem. A jegyeket még aznap megvettük, majd belevetettem magam a koncertre való felkészülésbe. 

A nagy várakozásban még arra is vetemedtem, hogy lefordítsak egy interjút a banda dobosával, pedig az köztudott, hogy ebben a műfajban -hacsak nem Liam Gallagher az interjúalany- nagyjából sablon kérdések és sablon válaszok váltogatják egymást.

Ennél azért fontosabb volt, hogy a már ismert dalokon túl, nagyjából a megjelenés napjától kezdve elkezdtem hallgatni a banda új albumát is. Az új lemez inkább negatív kritikákat kapott, nálam azonban nagyon betalált. Borongós hangvétel, jól hangzó basszusgitár (Paz Lenchantin egyből az egyik kedvencem lett), zúzós és melankolikus számok kiváló egyensúlya. Pont ideális volt tehát a kissé esős szeptember közepi munkanapok átvészeléséhez. 

A koncertet megelőzően egy félelmem volt csak, mégpedig, hogy a túlzott elvárások után csalódni fogok. Ráadásul az is várható volt, hogy a korábbi La Rivierás koncertekhez (James, Echo & the Bunnymen) képest ezúttal sokkal többen lesznek, a tömegnyomor tehát garantált. Persze azért nem is pörögtem túl ezeket, tudtam, hogy bármilyen is lesz, jó lesz.

Ez végül így is volt. Zseniális koncert volt egy ugyan kissé megöregedett, de még mindig nagyszerű bandától. Persze rengetegen voltak, hiába kezdtük a koncertet közvetlenül a színpad előtt, mikor hátra vergődtük magunkat sörért, egyértelmű volt, hogy semmi esély sem lesz visszamenni. Mondjuk a hangzás is egy fokkal jobb volt hátul, így nagyon nem is törtük magunkat. Végül maradtunk a bárpult környékén, több szögből is kiélvezve a koncertet.

De nagyon előre szaladtam, kezdjük a legelején!

Haverommal sidra-sör kombóval melegítettünk a koncertre, ahova relatíve korán érkeztünk és így bőven volt lehetőség közel menni a színpadhoz. A banda nagyjából 10-15 perces késéssel lépett a teljesen elsötétített színpadra, miközben egy olyan kellemes borzongás lett úrrá rajtam mintha legalábbis tizenöt évet vártam volna, hogy lássam őket és nem csak nagyjából négyet.

De a sok elolvasott cikk, ezerszer végighallgatott életmű megtette hatását: szuper érzés volt élőben látni őket ahogy felvonulnak a színpadra, és ezzel nagyjából így lehetett mind az 2000 jelen lévő rajongó. Egyedül manchesteri haverom húzta a száját, hogy micsoda banda az amelyik nem az észak Firenzéjeként is ismert szülővárosából származik. A koncertet azért ő is élvezte.

A kissé elsötétített hatás egyébként a koncert nagy részében is megmaradt, csak hátulról világította meg őket néhány fényszóró, rejtélyes homályba borítva így a zenekar tagjait.

A nagyjából két órás koncerten összesen 41 dalt (igen, negyvenegyet!) játszottak, gyakorlatilag az összes legendás dalukat előadva, illetve az új albumot is teljesen leadták. Ahogy az egy ilyen bandánál alapvető, most is volt sok tombolás, össznépi éneklés és refrén üvöltés, pogó az első sorokban, jó sok sör és egy közepes méretű lerészegedés a végére. De ez így volt tökéletes!

A hangzásról már írtam, hogy kissé hátrébb talán jobb volt, de úgy általában is kellőképpen hangos volt végig és elég jól is szóltak a dalok, így igazából nem is nagyon tudok ebbe belekötni. Egyedül talán a Gouge Away csodálatos basszus szólója lehetett volna jobb, dehát semmi sem lehet tökéletes.

Ha nagyon ki kell emelnem egy negatívumot, az az új album teljes, már-már bosszantó ignorálása lenne a helyi közönség részéről. Persze tudom, ez minden nagyobb múltra visszatekintő zenekar esetében így van, hogy a rajongók nagy része elsősorban a régi nagy slágerekre kíváncsi és az újdonságokat csak szükséges rossznak tartja, amikor el lehet menni sörért, ki lehet menni WC-re, de ilyen szintű reakciót még szerintem nem nagyon láttam.

Ahogy felcsendült ugyanis egy új dal, a közönség 99%-a már kapta is elő a telefonját, indult el WC-re vagy ki cigizni. Mondom, nem lep meg ez a fajta reakció, de ott és akkor azért túlzásnak éreztem. Most komolyan nem ér rá a koncert után elküldeni azokat a nyamvadt WhatsApp üzeneteket?!

Nagy traumát azért ez nem okozott, a magam részéről én jól elhallgattam az új darabokat is, de mégis furcsa volt ezt látni, főleg annak fényében, hogy véleményem szerint az egyébként szintén súlyos mobil függő spanyol társadalom koncertre járó része általában elég jól visszafogja magát. Legalábbis én úgy emlékszem otthon sokkal több a kamerázás, fényképezés és úgy általában a mobilhasználat egy koncerten, mint itt.  

Nem lenne méltó ezzel lezárni ezt a beszámolót, így következzenek a koncert csúcspontjai, ahogy én láttam: 

Cactus (tökéletes nyitódal), Gouge Away (a már említett gyengébb kezdés ellenére), Break My Body (ez volt a tizenkettedik szám, de talán ekkor indult be úgy istenigazából a buli), Wave Of Mutilation (ezzel pedig újabb magaslatokba emelkedett), Something Against You (mit lehet erre írni? teljes megőrülés), Los Surfers Muertos (egyik kedvencem az új albumról, nekem tetszett ahogy Senorita Lenchantin előadta), The Holiday Song (újabb őrület), Where Is My Mind? (esküszöm nem vettem volna ide, ha véletlenül nem lett volna jó. de az volt), Monkey Gone To Heaven (a végefelé az összes legendás dal úgy volt jó ahogy volt, de ezek közül talán ez emelkedett ki a leginkább), Daniel Boone (a kedvencem az új albumról, jól is szólt, itt a helye), Debaser (alig egy perc után elrontották és nem is kezdték újra, de az eleje azért ütött), Gigantic (a csúcspont csúcspontja, tökéletes zárószám).

Nagyjából ennyi. Viva Pixies!!! 

 

Helyszín: La Riviera, Madrid

Dátum: 2019. október 24.

Értékelés 1-től 10-ig: 10 (mi más?!) 

A bejegyzés trackback címe:

https://musicamadrilena.blog.hu/api/trackback/id/tr9915265164