Egy meglepően jó James és számomra az ősz csúcspontjának számító Pixies között egy októberi pénteken került sor a White Lies madridi koncertjére. Pedig az előzmények alapján még az se volt biztos, hogy idén láthatja őket a helyi közönség.

A Five turné téli-tavaszi európai állomásaiból kimaradt ugyanis a spanyol főváros, majd pedig a nyári fesztivál szezon során sem érintették Madridot, pedig opció lett volna bőven. A novemberre és decemberre bejelentett, a To Lose My Life tíz éves évfordulóját megünneplő újabb turné pedig hiába látogat majd el olyan világvárosokba is mint Graz vagy Linz, Madrid ezek között sem kapott helyet.

Nagy lehetett tehát a lelkiismeret furdalás a bandán belül, mert szeptember első napjaiban végre valahára bejelentettek egy mini spanyol turnét, Granada, Madrid, Barcelona és Bilbao állomásokkal.

A madridi helyszínnek ráadásul azt a Sala But nevű szórakozóhelyet választották, aminél tökéletesebbet nehezen lehet elképzelni egy ilyen bandához. A nagyjából az A38 koncerttermével megegyező méretű helyen korábban már volt szerencsém látni a The Horrors-t, Johnny Marr-t és olyan spanyol bandákat mint a madridi Hinds vagy a barcelonai Mourn. És a Sala But sosem okozott csalódást. A mindig kiváló hangzás, jó hangulat és a küzdőtértől karnyújtásnyira lévő bárpult mindig garantálta a kiváló koncertélményt.

És nem volt ez másként most sem. A londoni banda pontosan este kilenckor kezdett bele az új album első számába (Time To Give) ami, ha jól érzékeltem szép fokozatosan lett egyre hangosabb, hogy aztán elérje a tökéletes hangzást és percekig boldogítsa a nagyjából ezer fős publikumot. Hogy ez szándékosan volt így, vagy csak a végleges hangbeállítás tartott egy kicsit tovább, azt nem tudom, mindenesetre jól jött ki a dolog.  

Ha ez a szám nem is, de a következő Farewell To The Fairground aztán végkép megadta az alaphangulatot. Ezt követően a 2017-es Friends és a a már említett To Lose My Life számai domináltak, hogy aztán nagyjából háromnegyed óra után ismét a Five következzen egy-két dal erejéig. De a korábbi lemezek dominanciája végig megmaradt és végül a koncerten előadott tizenhétből mindössze hármat játszottak az új albumról. 

A koncert közben eszembe jutott, hogy mennyire más volt őket látni anno a Sziget Nagyszínpadán, ami -maradjunk annyiban- nem tartozik életem legemlékezetesebb koncertjei közé. Ha van zenekar ugyanis amelyiknek nem való a Nagyszínpad, na az a White Lies. Nekik egy kis, maximum az Akvárium nagy hall-jával megegyező méretű hely a legideálisabb, ha nem kisebb.

Véleményem szerint csak egy ilyen koncerten tudnak igazán érvényesülni a zenekarra jellemző gitár- és szintitémák és úgy általában a rájuk jellemző atmoszféra. És ezek után már azon se csodálkozom, hogy korábban miért is olvastam annyi fanyalgó véleményt velük kapcsolatban a különféle magyar zenei portálokon és fórumokon. Az eddigi két (ha nem csal az emlékezetem) Nagyszínpados fellépés nem volt a legjobb marketing.      

Szerencsére a helyszín most nem a Hajógyári-sziget volt, hanem a madridi Calle Barceló, és ennek megfelelően az egész koncert úgy volt jó, ahogy volt. Rendben, talán a Tokyo hangzása lehetett volna jobb, illetve az új albumról előadhatták volna a Jo? című számot, de ez csak felesleges szőrszálhasogatás lenne.

Teljesen rendben volt ez a koncert, gyakorlatilag hiba nélkül hozták le ezt a másfél órát. Nagy meglepetést és megőrülést nem tőlük kell várni, de a White Lies ettől még egy szuper banda, kiváló számokkal. Soha rosszabbat! 

Helyszín: Sala But, Madrid

Dátum: 2019. október 18.

Értékelés 1-től 10-ig: 9