ZENE MADRIDBÓL

Música Madrileña

Jelentős változások a madridi Mad Cool fesztiválon

2019. október 27. - KrisMadrid

Jelentős változásokat és előremutató fejlesztéseket jelentettek be a héten a madridi Mad Cool fesztivál szervezői.

Ezek alapján úgy tűnik az illetékesek elkezdték levonni az elmúlt évek tanulságait és tanultak a korábban elkövetett hibákból. A spanyol főváros első számú fesztiválja jövőre már ötödik alkalom kerül majd megrendezésre, sorozatban harmadszor a Nemzetközi Vásárváros (IFEMA) területén.

A Mad Cool története nem volt problémáktól mentes. A fesztivál második évében a Green Day koncertjét megelőzően egy akrobata szenvedett halálos balesetet, melyet követően rengeteg kritika érte a szervezőket mivel az eset után nem függesztették fel a fesztivált. A Green Day a koncertet követően úgy nyilatkozott, hogy őket nem informálták az esetről, míg a szervezők azzal védekeztek, hogy biztonsági okokból nem törölték a koncertet.  

Kevésbé tragikus de mégis sokatmondó blama volt a fesztivál harmadik felvonásán a Massive Attack koncertjének törlése is. Az angol zenekar a rossz hangosítás miatt mondta le a koncertet, nem sokkal annak hivatalos kezdete előtt.

A fentieken kívül egy sor egyéb kritika is érte a fesztivált, de ezek leginkább a kezdeti tapasztalatlanság és szervezetlenség számlájára voltak írhatók, amelyeken szép lassan sikerült is javítani. Hosszú évek Szigetes tapasztalatai alapján szinte hihetetlen, hogy az első években még a megfelelő taxiszolgáltatás is hiányzott, de sokan panaszkodtak a botrányos beléptetésre, a hosszú sorokra az étel és ital kiszolgálásnál, és persze WC se volt annyi mint amennyire szükség lett volna.

A most héten bejelentett változások ezeket a gyermekbetegségeket is lennének hivatott kiküszöbölni. Ennek értelmében a Mad Cool jövőre három helyet négy napos lesz, hat helyet hét színpadon lehet majd élvezni a koncerteket illetve a túlzsúfoltság elkerülése érdekében napi 60 ezerben maximalizálják majd a résztvevők számát. Ezeken kívül bővítik a gasztronómiai területet és annak kínálatát, de a pihenésre szánt rész is nagyobb lesz a tervek szerint.   

Madrid úgy tűnik nem bír el több zenei fesztivált

Az elmúlt hónapok fejleményei alapján úgy tűnik Madrid kiteheti a megtelt táblát, legalábbis ami a zenei fesztiválokat illeti.

Az egész azzal kezdődött, hogy a szeptember végére meghirdetett Weekend City Festival-t alig három héttel az esemény előtt mondták le a szervezők (a New Order lett volna a fő fellépő), majd pedig október közepén a Download Festival jelentette be, hogy három év után befejezik és jövőre már nem rendezik meg a metál-rock irányultságú eseményt.

Előbbinek ez lett volna az első kiadása, így a tény, hogy szinte a célegyenesben kellett azt lefújni, mindenképpen hatalmas blama a szervezőknek. A jegyárakat egyébként gond nélkül, automatikusan visszatérítették.

A Download festival esetében már nem egyértelmű a helyzet. Az elsősorban a keményebb rock és metál zenére specializálódott fesztivál az elmúlt három évben olyan neveket hozott Madridba mint a Guns N' Roses, Ozzy Osbourne, Scorpions vagy éppen a Linkin Park és System Of A Down.

Az első két kiírás kimondottan sikeres is volt, egyedül az idei évben nem sikerült hozni a tervezett számokat. Ebben az is közrejátszhatott, hogy még májusban a Metallica, majd közvetlenül a fesztivált követően Bon Jovi is ellátogatott a spanyol fővárosba. A Scorpions, Slipknot, Sum41 hármas pedig nagy valószínűséggel nem volt elég, hogy megtöltse az egyébként a madridi tenisz torna helyszíneként is ismert Caja Magica területét.

Az elmúlt években valóságos reneszánszát élte a fesztivál ipar a spanyoloknál, melynek során évről-évre újabb fesztiválok születtek, szépen lefedve a különböző stílusokat és magát az országot. Ebből természetesen nem maradhatott ki a spanyol főváros sem, ahol a tavasztól őszig tartó időszakban lassan már nincs olyan hónap amikor ne lenne legalább két különböző zenei esemény.

Itt természetesen nem a Szigethez hasonló méreteket kell elképzelni, hanem egy-két, esetleg három napos, kisebb nagyobb koncert sorozatokat, amelyeket a helyi Nemzetközi Vásár (IFEMA) területén vagy egyetemi kampuszokon rendeznek meg.

A teljesség igénye nélkül következzenek a legfontosabb madridi fesztiválok havi lebontásban, zárójelben az idei legnagyobb nevekkel (a nemzetközi szinten ismeretlen, elsősorban hazai bandákra specializálódott kisebb fesztiválokat kihagytam a felsorolásból).  

Május

Tomavistas (Beach House, Cigarettes After Sex, Hinds)

Június

Download (Scorpions, Tool, Slipknot, Papa Roach, Sum41), Paraiso (Chvrches)

Július

Mad Cool (The Cure, The National, The Smashing Pumpkins, The Chemical Brothers, Vampire Weekend), Rio Babel (Fatboy Slim)

Augusztus

Az egyedüli hónap amikor nincs fesztivál, ami annak tükrében nem meglepő, hogy a szabadságolások miatt szinte az egész város kiürül ezekben a hetekben.

Szeptember

DCode (Two Door Cinema Club, Kaiser Chiefs, The Cardigans)

A madridi fesztivál boom egyébként annak is volt köszönhető, hogy a spanyol főváros jókora késéssel kapcsolódott csak be a nemzetközi vérkeringésbe, miközben nem akármilyen keresletet kell kielégítenie. Míg a barcelonai Primavera Sound, a FIB Benicassim vagy a bilbaói BBK már hosszú évek óta ismertek, addig az elővárosaival együtt közel 7 milliós Madrid nem rendelkezett állandó fesztivállal, amit megbízhatóan, évente megrendeztek volna.

Persze voltak próbálkozások, mint például a Rock in Rio madridi kiadása, de ezeknek nem sikerült gyökeret ereszteniük és néhány év után el is tűntek. Nagyon úgy tűnik, hogy a jelenkori dömpingben is ez vár egyes fesztiválokra, nem lenne meglepő ha az elkerülhetetlen konszolidáció során további nevek követnék a Weekend City és a Download példáját. 

"Nem akarjuk újraélni a múltat" - interjú a Pixies dobosával

Az új album és a közelgő madridi koncert kapcsán jöjjön egy kis Pixies! 

A Mondo Sonoro nevű zenei magazin készített interjút Dave Lovering-el, a zenekar dobosával. Ebből a beszélgetésből következik egy kivonat.

- Nekem úgy tűnik az új album sokkal sötétebb, melankolikusabb mint a korábbiak, amit a fekete borító is csak kihangsúlyoz. Szerinted is így van? Volt ennek bármilyen konkrét oka?

- Igen, igy van, de közben azt se hiszem, hogy ez egy teljesen tudatos döntés lett volna. Persze Charles (egykori Frank Black, jelenlegi Black Francis) nevében nem beszélhetek, végtére is ő a dalok szerzője. Az igaz viszont, hogy a producerünk egyszer megemlítette egy beszélgetés során, hogy talán egy kicsit sötétebb hangzás jó lenne, de hogy ez végül mennyiben befolyásolta a dalszerzést, azt nem tudom. Ami biztos, hogy az album felvételére télen került sor egy távoli, öreg templomban, ami valószínűleg rányomta a bélyegét az album hangulatára is. De amiatt is nehéz ezt konkrétan kijelenteni, mert nyolc-kilenc dal már korábban kész volt, amihez jött még négy-öt új, amiket már a stúdióban írtunk. Talán mindezek kombinációjának köszönhető a végső hangzás is.

- Úgy tudom az album címe is a helyszínnek köszönhető (Beneath The Eyrie - A Sasfészek Alatt), igaz ez?

- Persze, hogy igaz! A már említett templom mögött egy erdő kezdődött, ahol az egyik legmagasabb fa tetején volt egy sasfészek. Elképesztő volt, korábban még sosem láttam ilyet, pedig én imádom a ragadozómadarakat, legyen az bagoly, sólyom vagy bármilyen ehhez hasonló. Innentől kezdve egyértelmű volt a cím, végtére is a fészek alatt volt a stúdióként szolgáló templom is.

- Merre van ez a templom?

- New Yorktól északra, egyébként nem túl messze a Woodstocki fesztivál helyszínétől.

- A jelenlegi a harmadik albumotok a visszatérésetek óta. Bennem motoszkál a kérdés, hogy amikor új dalok írásába kezdtek mennyire nehezedik rátok a múlt terhe? Végtére is a zenekar első albumai sokak számára az alternatív rock történetének egyik legfontosabb darabjai, ami biztosan nehéz örökség...

- Az Indie Cindy valóban nehéz volt, ami nem csoda, mivel az volt hosszú idő után az első albumunk. Amikor abba belekezdtünk tényleg be voltunk rezelve, mivel tudtuk, hogy az emberek össze fogják hasonlítani a korábbiakkal. Ezt követően a Head Carrier és a mostani Beneath The Eyrie sokkal könnyebben ment, talán mert az első elkészítése során minden félelmünket feléltük. De nem győzöm hangsúlyozni, egyáltalán nem törekszünk arra, hogy valami korábban már bevált képlet szerint zenéljünk. Nem akarunk úgy szólni, mint régen. Persze ez valamilyen szinten elkerülhetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen formában újra akarnánk élni a múltat vagy bármit is lemásolni azokból az időkből.

- A dalszerzés menete és módja változott valamit a régi időkhöz képest?

- Nem, ebben nincs változás. Charles hoz egy dalötletet, bemutatja nekünk, majd elkezdünk "rázenélni", egészen addig amig nem érezzük azt teljesnek és késznek. Meg kell egyébként jegyeznem, hogy ezen az albumon Paz Lechantin, aki egyébként egy zseniális basszusgitáros, már sokkal nagyobb befolyással bírt.

- Éppen ez lett volna a következő kérdésem! Nekem is az volt az érzésem, hogy mostanra teljesen beilleszkedett, még egy dalt is énekel (Los surfers muertos). Milyen fontosággal bír jelenleg a banda életében?

- Azt mondanám, hogy nagyon nagy szerepe van a zenekar életében. Velünk van, nem is tudom, lassan hat éve, és egyértelműen a maximumot hozza, miközben mára teljesen kiismerte a Pixies világát. Ő szeret minket, mi szeretjük őt, teljesen a csapat része lett. Ráadásul egy rettentő jó basszusgitáros, ami többek között engem is arra sarkal, hogy jobban játszak, nehogy a végén még szégyenben maradjak :) Nagyon nagy szerepe volt az új album elkészítésében, ráadásul szörfözik, így a szörfös motívum több dalban is megjelenik.

- Ti is szörföztök?

- Dehogy! Ő az egyetlen.

- Van egy dal, ami különösen tetszett az új albumról, ez pedig a Daniel Boone (ezzel a blog mögött álló szerkesztői gárda is így van egyébként...). Tudnál mesélni róla?

- Ez a dal egyike azoknak, melyeket már a stúdióban írtunk. Nagyjából két napot dolgoztunk rajta és véleményem szerint ez az, ami élőben csak jobban és jobban fog szólni. Kicsit eltér a többitől, de lehet emiatt elég szórakoztató is játszani. Egyetértek amúgy, én is nagyon szeretem és biztos vagyok benne, hogy ahogy egyre többet játsszuk majd, egyre jobb is lesz.

- Kíváncsiságból egy kérdés: tartjátok a kapcsolatot Kim-el? Hallottátok a legutóbbi munkáját (Kim Deal együttese a The Breeders tavaly jött ki egy új albummal)?

- Nem, az igazság az, hogy egy ideje megszakadt köztünk a kapcsolat, nem is tudom mikor beszéltünk utoljára. Az új albumot se hallottam.

- Mennyire befolyásolt titeket az elmúlt évtizedek technológiai fejlődése, ami szinte teljesen átalakította többek között a lemezeladási szokásokat?

- Nem hiszem, hogy túl sokat változott volna a helyzet. Az alapok ugyanazok. Azt kell tenned mint mindig, jó dalokat írni, hogy megismerjenek. Az igaz, hogy ahhoz hatalmas, mondom hatalmas névnek kell lenned, hogy a kiadók felfigyeljenek rád, de cserébe ott van a Youtube és a közösségi média, melyeknek hála közvetlenül tudod reklámozni a munkád. Sokkal több a lehetőség, hogy megismerjék a nevedet és a zenét amit játszol, cserébe több is a banda, nagyobb a verseny. Több időt kell rászánni arra, hogy valami érdekeset találj, de a jók most is ki tudnak törni az ismeretlenségből. Minket ezek már nem érintenek, dalokat írunk, turnézunk, tesszük a dolgunkat, de azt nem tudom, hogy más bandákkal mi a helyzet ezen a téren.

(Mondo Sonoro)

 

James Madridban

Amikor haverom rám írt, hogy lenne-e a kedvem megnézni a James nevű bandát, akikről addig még nem is hallottam nagyjából fél percig gondolkoztam. Ezalatt rájuk kerestem Wikipedián ahol láttam, hogy egy manchesteri zenekarról beszélünk, akik 1982 és 2001 között voltak aktívak, majd néhány év szünet után 2007-ben tértek vissza. Stílust tekintve indie pop, madchester és alternatív rock szerepelt a nevük mellett. Utóbbi kettő kifejezés is jól hangzott persze, de igazából már a város neve is elég volt a pozitív válaszhoz.

Zene. Manchester. 80-as évek. Manchester.

Nekem ennyi elég is.

 A következő hetekben persze igyekeztem megismerni őket. Youtube, Spotify, mindent bevetettem, de nem volt az igazi, így egy idő után hagytam is őket és benyomtam inkább egy kis Pixies-t. Maradjunk annyiban, hogy utóbbiak közelgő új albuma és szintén madridi koncertje enyhén szólva nagyobb lelkesedést váltott ki belőlem.

Ráadásul a koncert előtt pár héttel áttették a bulit csütörtökről szerdára, ami szintén nem volt egy jó jel. Ugyan a madridiakat úgy általában nem érdekli, hogy melyik nap buliznak és söröznek be, mégis a csütörtök itt is hasonló szereppel bír mint otthon. A nap, ami már majdnem péntek, ami már majdnem hétvége. Nem véletlen hogy a köznyelv a jueves (csütörtök) és viernes (péntek) szavak összevonásából legtöbbször csak juernesnek hívja. Juernes estéjén már gondtalanul lehet elmenni sörözni (és még véletlenül sem sangriázni!), egy koncert pedig csak dob a dolgon. A szerda ehhez képest viszont még eléggé hétköznap... 

Nem voltak tehát nagyok az elvárások, de hát az élet ilyenkor szokott úgy igazán rácáfolni a dolgokra. De ne szaladjunk ennyire előre, ott tartottunk, hogy szerda.

A menetrend ugyanaz mint mindig. Sör, sorban állás, illetve annak konstatálása, hogy ezúttal is szép számban képviseli magát a helyi brit közösség. Odabent horror áron újabb sörök, majd várakozás. Mikor egy kis késéssel kivonult végre a zenekar az elvárások azonban csak tovább csökkentek.

Mikor a wikipedián csekkoltam a bandát addig már nem görgettem le, hogy az is tudatosodjon, a zenekar összesen hét tagból áll, akik a megszokott dobon, gitárokon és esetleg szintin kívül még elektromos hegedűt, trombitát, csellót és ki tudja még mit hurcolnak majd be magukkal a színpadra. Alapvetően nem vagyok ellene ha egy banda szélesebb spektrumon mozog a hangszereket tekintve, vannak stílusok ahol elengedhetetlenek az imént felsoroltak, de mikor egy brit alter-indie formáció ezekkel jelent meg akkor azért vágtam egy grimaszt.

Ez volt az este első tévedése és egyben saját szűklátókörűségem egyik ékes bizonyítéka.

A zenekar és a hangszer kavalkád ugyanis kiválóan működött. A számomra kissé lagymatagnak tűnő nóták elképesztően jól szóltak élőben, az elektronika, az effektek, a szokásos gitárok és már említett elektromos csellók, dobok és még ki tudja mik egy olyan egyveleget alkottak, hogy az ember nem tudott mást tenni, csak újabb sörökért kimenni és élvezni ezt az elképesztő produkciót.

Amikor az egyik dal során Andy Diagram trombitás egyik kezével hangszerét bűvölte, míg a másikkal valami effektező izét nyomogatott, akkor azt mondtam ez a csúcs. De amikor egy alapvetően rockos dal egy jó hosszú elektronikus őrülettel nyitott, miközben az énekes Tim Booth olyan transzban vonaglott mint Minda Endre a Hangmás egykori koncertjein, akkor végképp a szívembe zártam ezt a nagyszerű bandát.     

És ezzel el is érkeztünk az est másik súlyos tévedéséhez. Miszerint amatőr módon túl korán és első benyomás alapján ítéltem meg a banda énekesét a koncert legelején. Egy borzasztóan felöltözött (buggyos nadrág, félig betűrt ing), kopasz és vézna figurát kell elképzelni, akiből az első percek után maximum azt néztem ki, hogy majd szépen sallangmentesen elénekli azokat a dalokat, amiket több hét alatt sem sikerült megszeretnem. Nem is tévedhettem volna nagyobbat!!

Booth igazi frontemberként az egész színpadot bejátszotta, több dalt a közönség első soraiban énekelt a korlátra felmászva, mindezt elképesztő tisztán és szépen artikulálva. Tette mindezt olyan eleganciával és moderáltsággal, hogy öröm volt nézni. Például amikor többen az első sorokban fotózni akarták akkor ő udvariasan de meggyőzően jelezte, hogy ez most egy koncert és tessék csak élvezni az előadást.

A számok közötti felkonfok során is maradt ez a higgadtság, még akkor sem tolta túl a dolgot, amikor pár másodperc erejéig nem tetszését fejezte ki korunk politikai zűrzavarai kapcsán (ezek közt természetesen nyíltan utalva a "Fucking Brexit"-re). A végén természetesen a közönség közé is beugrott, de mindezek után ezt már várta is az ember. Talán a közönség egy részének felinvitálása a színpadra volt némileg túlzás, de egy ilyen koncert után még ezt is meg lehetett bocsájtani.

Apropó közönség. Lehet a sok brit miatt, de feltűnő volt, hogy a tömeg milyen jól tudta a szövegeket, egy emberként énekelve a dalokat, jelezve hogy tényleg egy kultikus bandáról beszélünk, akiknek kitartó és hűséges rajongótábora van. Ha a dalok éneklése valamennyire a helyi expatoknak is volt köszönhető, a ráadás előtti több perces, a focimeccsekről ismert "olé olé olé olé" már egyértelműen a spanyol közönséget dicsérte, és ami ennek az estnek az egyik csúcspontja volt.            

A koncert végén mindenki már-már eufórikus állapotban hagyhatta el a La Riviera épületét, egy nem akármilyen élménnyel gazdagabban, egyben elégedetten konstatálva azt, hogy ezen az estén igenis kaptunk valamit a pénzünkért.

Számomra pedig sokadszorra is bebizonyosodott, hogy nem szégyen csak és kizárólag a földrajz alapján választani.

Viva James!

 

És akkor a tények kedvéért:

Helyszín: La Riviera, Madrid

Dátum: 2019. szeptember 11.

Értékelés 1-től 10-ig: 100