ZENE MADRIDBÓL

Música Madrileña

James Madridban

2019. október 06. - KrisMadrid

Amikor haverom rám írt, hogy lenne-e a kedvem megnézni a James nevű bandát, akikről addig még nem is hallottam nagyjából fél percig gondolkoztam. Ezalatt rájuk kerestem Wikipedián ahol láttam, hogy egy manchesteri zenekarról beszélünk, akik 1982 és 2001 között voltak aktívak, majd néhány év szünet után 2007-ben tértek vissza. Stílust tekintve indie pop, madchester és alternatív rock szerepelt a nevük mellett. Utóbbi kettő kifejezés is jól hangzott persze, de igazából már a város neve is elég volt a pozitív válaszhoz.

Zene. Manchester. 80-as évek. Manchester.

Nekem ennyi elég is.

 A következő hetekben persze igyekeztem megismerni őket. Youtube, Spotify, mindent bevetettem, de nem volt az igazi, így egy idő után hagytam is őket és benyomtam inkább egy kis Pixies-t. Maradjunk annyiban, hogy utóbbiak közelgő új albuma és szintén madridi koncertje enyhén szólva nagyobb lelkesedést váltott ki belőlem.

Ráadásul a koncert előtt pár héttel áttették a bulit csütörtökről szerdára, ami szintén nem volt egy jó jel. Ugyan a madridiakat úgy általában nem érdekli, hogy melyik nap buliznak és söröznek be, mégis a csütörtök itt is hasonló szereppel bír mint otthon. A nap, ami már majdnem péntek, ami már majdnem hétvége. Nem véletlen hogy a köznyelv a jueves (csütörtök) és viernes (péntek) szavak összevonásából legtöbbször csak juernesnek hívja. Juernes estéjén már gondtalanul lehet elmenni sörözni (és még véletlenül sem sangriázni!), egy koncert pedig csak dob a dolgon. A szerda ehhez képest viszont még eléggé hétköznap... 

Nem voltak tehát nagyok az elvárások, de hát az élet ilyenkor szokott úgy igazán rácáfolni a dolgokra. De ne szaladjunk ennyire előre, ott tartottunk, hogy szerda.

A menetrend ugyanaz mint mindig. Sör, sorban állás, illetve annak konstatálása, hogy ezúttal is szép számban képviseli magát a helyi brit közösség. Odabent horror áron újabb sörök, majd várakozás. Mikor egy kis késéssel kivonult végre a zenekar az elvárások azonban csak tovább csökkentek.

Mikor a wikipedián csekkoltam a bandát addig már nem görgettem le, hogy az is tudatosodjon, a zenekar összesen hét tagból áll, akik a megszokott dobon, gitárokon és esetleg szintin kívül még elektromos hegedűt, trombitát, csellót és ki tudja még mit hurcolnak majd be magukkal a színpadra. Alapvetően nem vagyok ellene ha egy banda szélesebb spektrumon mozog a hangszereket tekintve, vannak stílusok ahol elengedhetetlenek az imént felsoroltak, de mikor egy brit alter-indie formáció ezekkel jelent meg akkor azért vágtam egy grimaszt.

Ez volt az este első tévedése és egyben saját szűklátókörűségem egyik ékes bizonyítéka.

A zenekar és a hangszer kavalkád ugyanis kiválóan működött. A számomra kissé lagymatagnak tűnő nóták elképesztően jól szóltak élőben, az elektronika, az effektek, a szokásos gitárok és már említett elektromos csellók, dobok és még ki tudja mik egy olyan egyveleget alkottak, hogy az ember nem tudott mást tenni, csak újabb sörökért kimenni és élvezni ezt az elképesztő produkciót.

Amikor az egyik dal során Andy Diagram trombitás egyik kezével hangszerét bűvölte, míg a másikkal valami effektező izét nyomogatott, akkor azt mondtam ez a csúcs. De amikor egy alapvetően rockos dal egy jó hosszú elektronikus őrülettel nyitott, miközben az énekes Tim Booth olyan transzban vonaglott mint Minda Endre a Hangmás egykori koncertjein, akkor végképp a szívembe zártam ezt a nagyszerű bandát.     

És ezzel el is érkeztünk az est másik súlyos tévedéséhez. Miszerint amatőr módon túl korán és első benyomás alapján ítéltem meg a banda énekesét a koncert legelején. Egy borzasztóan felöltözött (buggyos nadrág, félig betűrt ing), kopasz és vézna figurát kell elképzelni, akiből az első percek után maximum azt néztem ki, hogy majd szépen sallangmentesen elénekli azokat a dalokat, amiket több hét alatt sem sikerült megszeretnem. Nem is tévedhettem volna nagyobbat!!

Booth igazi frontemberként az egész színpadot bejátszotta, több dalt a közönség első soraiban énekelt a korlátra felmászva, mindezt elképesztő tisztán és szépen artikulálva. Tette mindezt olyan eleganciával és moderáltsággal, hogy öröm volt nézni. Például amikor többen az első sorokban fotózni akarták akkor ő udvariasan de meggyőzően jelezte, hogy ez most egy koncert és tessék csak élvezni az előadást.

A számok közötti felkonfok során is maradt ez a higgadtság, még akkor sem tolta túl a dolgot, amikor pár másodperc erejéig nem tetszését fejezte ki korunk politikai zűrzavarai kapcsán (ezek közt természetesen nyíltan utalva a "Fucking Brexit"-re). A végén természetesen a közönség közé is beugrott, de mindezek után ezt már várta is az ember. Talán a közönség egy részének felinvitálása a színpadra volt némileg túlzás, de egy ilyen koncert után még ezt is meg lehetett bocsájtani.

Apropó közönség. Lehet a sok brit miatt, de feltűnő volt, hogy a tömeg milyen jól tudta a szövegeket, egy emberként énekelve a dalokat, jelezve hogy tényleg egy kultikus bandáról beszélünk, akiknek kitartó és hűséges rajongótábora van. Ha a dalok éneklése valamennyire a helyi expatoknak is volt köszönhető, a ráadás előtti több perces, a focimeccsekről ismert "olé olé olé olé" már egyértelműen a spanyol közönséget dicsérte, és ami ennek az estnek az egyik csúcspontja volt.            

A koncert végén mindenki már-már eufórikus állapotban hagyhatta el a La Riviera épületét, egy nem akármilyen élménnyel gazdagabban, egyben elégedetten konstatálva azt, hogy ezen az estén igenis kaptunk valamit a pénzünkért.

Számomra pedig sokadszorra is bebizonyosodott, hogy nem szégyen csak és kizárólag a földrajz alapján választani.

Viva James!

 

És akkor a tények kedvéért:

Helyszín: La Riviera, Madrid

Dátum: 2019. szeptember 11.

Értékelés 1-től 10-ig: 100

A bejegyzés trackback címe:

https://musicamadrilena.blog.hu/api/trackback/id/tr9715157512