ZENE MADRIDBÓL

Música Madrileña

Música Madrileña

Egy spanyol zenekar autósmozi turnéval cselezné ki a koncerttilalmat

2020. május 11. - KrisMadrid

Baszkföld egyik legizgalmasabb jelenkori együttese a Belako a napokban jelentkezik új albummal, a lemezbemutató turnét pedig egy kreatív újítással oldanák meg.

Az indiet a post-punkkal kiválóan vegyítő zenekar úgy tűnik nem törődött bele, hogy Spanyolország minden bizonnyal még jó ideig nem lehet helyszíne semmilyen koncertnek, így elébe mennének a dolgoknak.

A tavaszi turnéjukat a világjárvány miatt törölni kényszerültek, de a koncertezésről nem kívánnak lemondani és ha minden jól alakul akkor autósmozikban fognak fellépni. Persze ehhez még az is kell, hogy Spanyolország a példátlanul szigorú intézkedések után eljusson a lazítás egy olyan fázisába, amikor a polgárok már szabadon mozoghatnak a tartományok között.

A tervek szerint Madrid, Bilbao és egy Valencia környéki kisváros lennének a helyszínek, de mivel annyi a bizonytalanság, még semmi sem biztos. Ha viszont megvalósulna ez a rendhagyó turné, akkor a tapasztalataikat egy dokumentumfilmben is megörökítenék

A Belako egyébként a Hinds-hez hasonlóan viszonylag kevésbé ismert Spanyolországban, habár Baszkföldön azért megvan a rajongótáboruk. Külföldön viszont annál inkább sikerült nevet szerezniük, elsősorban Mexikóban és az Egyesült Államokban visszatérő vendégek, de Európa nyugati felén is sokat koncerteznek. Legjobb tudomásom szerint Magyarországon eddig még nem léptek fel, de remélhetőleg ami késik, nem múlik.

A napokban megjelenő új albumról egyénként már elérhető néhány dal, érdemes rájuk keresni.

Spanyol együttesek nyomában - Hinds

A Hinds volt az első spanyol banda akiket igazán sikerült megszeretnem. Ha nem is pályafutásuk legelejétől, de gyakorlatilag az első sikerek óta követem őket és még élőben is sikerült látnom őket kétszer. Az eredetileg duóként indult bandát Ana García Perrote és Carlotta Cosials alapították még 2011 környékén, és ha minden jól megy, a világjárvány miatt egy kis késéssel ugyan, de hamarosan megjelenik a zenekar harmadik stúdió albuma.

2011-2013 - így indult a Deers Hinds sztori

Ana és Carlotta az ex-párjaikon keresztül ismerték meg egymást, pontosabban a két srác nem túl sikeres zenekarának próbáin és koncertjein. Mindkét kapcsolat azóta véget ért (talán az említett banda is...), a két lány azonban jó viszonyban maradt, olyannyira, hogy együtt kezdtek el zenélni. Ekkor 2011-et írtunk, Ana és Carlotta nagyjából 19-20 éves lehetett, egyetemre jártak, Carlotta színészkedett is (többek között a spanyol Szomszédok szerűségben -Cuéntame cómo pasó- szerepelt egy darabig), és néhány feldolgozáson kívül nem is sikerült többet összehozniuk, a kezdeti fellángolás így gyorsan véget is ért.

Nagyjából másfél évvel később, 2013-ban aztán újra gitárt ragadtak és elkezdtek saját dalokat írni. Első számaikat (Bamboo és Trippy Gum) nem sokkal később Demo címen töltötték fel a Bandcamp-re, a duó pedig a Deers nevet választotta a zenekar nevének. Amilyen lassan született meg ez a két szám, olyan gyorsan jöttek azonban a sikerek. 

Az említett munkájuk egy sor pozitív visszajelzést kapott, többek között az NME és a The Guardian is méltatta őket, ami nagyban hozzájárult a kezdeti sikerekhez és valószínűleg ennek is volt köszönhető, hogy a banda eleinte leginkább az Egyesült Királyságban, illetve Nyugat-Európában tudott nagyobb ismertségre szert tenni. Ekkoriban Spanyolországban kis túlzással még a kutya sem ismerte őket, persze Madrid egyre izgalmasabb alternatív rock színterén azért már tudták, hogy kik is ők. Első koncertjeiket is Carlotta nagynénjének malasañai (Madrid egyik alternatívabb kerülete, nagyjából mint az egykori bulinegyed) bárjában adták, de többször felléptek a környékbeli kisebb klubokban is, és még egy rockzenére specializálódott tehetségkutató versenyt is nyertek.

2014 - még buli az egész, de már jönnek az első sikerek

Ekkoriban azonban már négyen voltak, Ana és Carlotta mellé 2014 elején csatlakozott ugyanis Ade Martín (basszusgitár) és Amber Grimbergen (dob), a zenekar tehát teljessé vált. A csapat holland származású tagját egyébként úgy ismerték meg, hogy utóbbi megosztott valamit a Hinds Facebook oldalán és miután kiderült, hogy egy dobossal van dolguk, gyorsan be is vették a bandába. A korábban DJ-ként is tevékenykedő Ade-t meg már ismerték korábbról.

Az ekkor tehát még Deers néven futó bandánál nagyon gyorsan felpörögtek a dolgok. Júniusban megvolt az első londoni fellépésük, júliusban kiadták a Demo-t, majd az év hátralévő részében koncerteztek Franciaországban, Hollandiában és Németországban. Azonban ekkor még egy hatalmas buli volt az egész a húszas éveik legelején járó lányoknak, akik haverjaikkal együtt, fapados járatokkal utazták be Nyugat-Európát, miközben sátorban, egyszerű hostelekben vagy ismerősök ismerőseinél húzták meg magukat. Folyt a sör és a jagermeister, és ugyan nekik is voltak fellépéseik (a kezdeti két dal mellé ekkora már született további 5-6 saját szerzemény) de inkább volt ez az időszak egy nagy európai vakáció koncertekkel és bulikkal, mintsem valódi koncertturné. Akit érdekel, miként is élte meg ezt az időszakot ez a négy teljesen lökött spanyol csaj, azoknak ajánlom a következő videót.

Ekkoriban történt, hogy egyik nap a semmiből kaptak egy levelet egy ügyvédtől, miszerint változtassák meg a nevüket, ellenkező esetben számolhatnak a jogi következményekkel. A lányok először azt hitték, hogy csak valaki viccel velük, de hamar kiderült, hogy nem így van. Az akkor már létező kanadai Dears nevű banda ugyanis a hasonló hangzás miatt ügyvédhez fordult, és további lépésekkel fenyegetőzött ha sürgősen nem tesznek eleget a kérésnek. Mit volt mit tenni, a berobbanást követően pár hónappal jött a névcsere, így lett a csapat neve Hinds (a deer szarvast, míg a hind nőstény szarvast jelent angolul), az eredeti név lényege tehát megmaradt.

A Hinds már a kezdet kezdetén igyekezett távol tartani magát a klasszikus értelemben vett, és kissé degradáló lánycsapat címkétől, amit egyedi hangzással, jól kidolgozott szövegvilággal és elképesztő, már-már az ízléstelenséget súroló öltözködési stílusukkal is igyekeztek elkerülni. A fülbemászó dallamok, a lo-fi és a kissé poppos garázsrockos hangzás kiváló elegyet alkotott, és még az se vont le semmit érdemeikből, hogy nem igazán voltak profi zenészek, így hangszer tudásuk is hagyott némi kívánni valót maga után. A kissé metaforikus dalszövegek is jól illeszkedtek ebbe a sorba, amire saját elmondásuk szerint azért is volt szükség, hogy ismerőseik és ex-kapcsolataik ne ismerjenek magukra a dalokat hallva.

2015 & 2016 - amikor a Hinds végleg befutott

Következett 2015, az első nagyobb sikerek éve. Addigi számaikból kiadták a Very Best Of Hinds So Far című válogatást, elkezdtek dolgozni az első stúdió albumon, miközben a fél világot beutazva koncerteztek Ázsiában, Észak-Amerikában és persze Európában is. Ez volt az az időszak, amikor hazájukban kis túlzással még senki sem tudott róluk, ha meg igen akkor is többnyire kritizáló (sőt, olykor utálkozó) hangnemben illették őket. Ami már csak amiatt is volt vicces, mert ekkor már (első spanyol zenekarként!) felléptek a Glastonbury fesztiválon is. E sorok írója is ekkoriban hallott róluk először, hogy hogy nem egy skót haver révén.

2016-ban pedig végre kijött a lányok első albuma, Leave Me Alone címmel. A tizenkét számos lemez nagyjából fele-fele arányban tartalmazott korábbi és vadonatúj dalokat, köztük olyan, a fejlődés egyértelmű jeleit mutató számokat mint a Fat Calmed Kiddos vagy San Diego. A Hinds addig sem volt visszafogott ha turnézásról volt szó, de az új albummal még a korábbi időszakokat is sikerült felülmúlni. 2016-ot gyakorlatilag végig koncertezték, melynek során bejárták Európát, az Egyesült Államokat, eljutottak Japánba és Ausztráliába, kipipálták az összes nagyobb európai fesztivált, mígnem 2017 elején végre szusszanhattak eget.

2017 & 2018 - további turnék és a második stúdió album

Alig másfél hónap pihenő után 2017 márciusában elkezdtek dolgozni a második albumon, amivel párhuzamosan a koncertek is folytatódtak. Ismét bejárták az Egyesült Államokat és Európát, és ugyan ez az év már némileg lazább volt, végül ezt is sikerült végig turnézniuk, amit aztán 2018-ban is folytattak. Gyakorlatilag egészen 2019-ig alig volt megállás a zenekar számára. Jómagam is ekkor láttam őket először, mégpedig 2017 novemberében. Mivel ekkoriban nagyon rápörögtem a bandára, eléggé vártam már a madridi koncertet és, hogy végre lássam őket élőben. És nem is okoztak csalódást! Önmagukhoz híven egy igazi őrült koncertet adtak a nagyjából 1500 érdeklődőnek, akik között a fiatal csajok és a 40-50-es angolszászok voltak némileg felülprezentálva.   

2018 áprilisában, nagyjából egy évnyi munka után pedig kijöttek a második albummal, aminek az I Don't Run címet adták. Nagy stílusváltás nem történt, gyakorlatilag az első album továbbfejlesztett, némileg profibban kivitelezett verziója volt ez. Ami nem is volt baj és nem is volt meglepő annak fényében, hogy a dalokat most is hazai földön, elsősorban Madridban írták és vették fel, de közben olyan szakértők voltak a zenekar segítségére, mint például a Strokes producere Gordon Raphael.

Természetesen vártam már az új albumot, és a magam részéről nem is csalódtam. A bandára jellemző hangzás, ami miatt anno megszerettem őket megmaradt, de egy sokkal érettebb formában. Az egyszerű de fülbemászó dallamok, a dalokon belüli váltások és az erőteljesebb basszusgitár ismét egy olyan elegyet alkottak, amit nem lehetett nem szeretni. The Club, Soberland, Finally Floating vagy a Rookie mind kiváló számok és szépen illeszkedtek a korábbi slágerek sorába. Kritikaként maximum azt lehetne megfogalmazni, hogy néhány számban az ének talán túlságosan is "nyafogósra" sikerült, ami korábban talán nem volt ilyen szembetűnő. Az album beharangozó dala, a New For You, ahol ez a leginkább tetten érhető.

Második Hinds koncertemre 2018 júniusában került sor, szintén Madridban, néhány nappal a zenekar első magyarországi fellépése előtt. A változatosság kedvéért ekkor is egy amerikai turnéval a hátuk mögött tértek vissza Európába, és szerencsére sikerült besuvasztani egy hazai koncertet, még mielőtt ismét végig koncertezték volna nyári fesztiválszezont. Míg néhány hónappal korábban még nem sikerült a telt ház, ezúttal már egy gombostűt sem lehetett leejteni a Puerta del Sol tőszomszédságában található helyszínen.

Hiába, akkoriban már sikerült otthon is nevet szerezniük, ami valószínűleg az új album viszonylag nagy hírverésének is köszönhető volt. Természetesen itt nem azt kell érteni, hogy a spanyol társadalom lélegzet visszafojtva várta volna az új albumot - én például még egyszer sem találkoztam olyan spanyollal aki ismerte volna őket - de bizonyos körökben igenis népszerűbbek voltak ekkor, mint akár 1-2 évvel korábban.

2019 & 2020 - fő állású zenészek és a harmadik album

Alighogy véget ért az új albumot bemutató turné, a Hinds ismét ott folytatta, ahol abbahagyta: koncertekkel a világ minden táján. Ahogy azt a 2018-as fellépés végén a saját fülemmel is hallhattam a gitárját pakoló és a rajongók kérdéseire készséggel válaszoló Carlottától, az elmúlt 3-4 év már messze nem (csak) a buliról szólt számukra, hanem a szó eredeti értelmében fő állású zenészekké váltak, annak minden előnyével és hátrányával. Ha a menedzser azt mondja, hogy tavasz után ősszel ismét vissza kell térni egy több hetes amerikai turnéra, akkor nincs mese, menni kell. Ha ugyanő leszervez egy interjút vagy tévés szereplást, akkor ott is meg kell jelenni, hiába van már az napra program. A sikernek ára van, és addig kell ütni a vasat, amíg meleg. De végül is nem erről álmodoztak anno 19-20 évesen, mikor első számaikat megírták?!

A 2019-es év is a koncertezésről szólt tehát, de 2020-ban sem pihenhettek túl sokat. Folyamatosan mozgásban voltak, miközben már a harmadik albumon is gőzerővel dolgoztak. Eredetileg ez év áprilisában jöttek volna ki a The Prettiest Curse címet viselő lemezzel, de végül a megjelenést a világjárvány miatt elhalasztották június elejére. A lányok pedig a rendkívül szigorú spanyol karanténnak "köszönhetően" egy kicsit megpihenhettek.

Az új albumról már elérhető négy szám, melyek alapján most először biztosan kijelenthető, hogy ez némileg más lesz, mint a korábbiak. Ami persze nem meglepő és nem is baj, ideje volt már váltani. A kérdés csak az, hogy milyen irányba indulnak el? Az eddigiek alapján nehéz eldönteni, ami biztos, hogy először a zenekar történetében a spanyol dalszövegek is szerephez jutnak majd.

Zárásként pedig jöjjön néhány saját kép a fentebb említett koncertekről.

2017 November

20171110_221735.jpg

20171110_223657.jpg

20171110_230021.jpg

 

2018 Június

20180607_213324.jpg

20180607_223308.jpg

20180607_220546.jpg

 

A Mad Cool fesztiválnál továbbra is halogatják az elkerülhetetlent

Madrid első számú fesztiválját még mindig nem mondták le a szervezők, pedig a július elejére tervezett fesztivál megrendezésére szinte semmi esély sincs. A napokban többek között a madridi polgármester is kijelentette, hogy minimum őszig semmilyen tömegrendezvényre nem kerülhet sor. Ebből és abból a tényből, hogy a fesztivál Facebook oldala napok óta nem frissült, egyértelműen arra lehet következtetni, hogy már csak napok (vagy órák) kérdése és jön a hír, miszerint a Mad Cool is "cancelado".

Korábban már több kisebb, eredetileg tavasszal megrendezésre kerülő spanyol fesztivál mondta le, majd halasztotta el őszre idei kiírását. Így tett a murciai Warm Up és a madrididi Tomavistas is. Előbbi május eleje helyett október elején, míg utóbbi május vége helyett szeptember elején kerül majd megrendezésre. Persze ha minden jó alakul...

Az elkerülhetetlen egyébként már hetek óta egyértelmű, lévén Spanyolországot elég súlyosan érinti a koronavírus járvány. Mikor ezeket a sorokat írom az országban már több mint negyven napja van teljes kijárási tilalommal párosuló szükségállapot és ugyan a helyzet javulgat, de rettentő lassan. A szélesebb társadalmat érintő minimális enyhítésekre alsó hangon is még heteket kell várni, de még ez se biztos.

Nem véletlen, hogy ha már a szervezők nem cselekedtek, megtette ezt helyettük az idei év egyik fő fellépője. Taylor Swift ugyanis maga mondta le idei turnéját, így természetesen a Mad Coolos fellépését is. 

A fesztiválnál egyébként minden bizonnyal valamiféle halasztásban gondolkodnak, amit minden bizonnyal keményebb meló megszervezni, mint a már említett Tomavistas esetében, ahol olyan nevek lépnek majd fel (még egyszer, ha minden jól alakul...) mint Jarvis Cocker, Suede vagy a The Horrors.

A Mad Cool idei programja amúgy elég ütősre sikeredett, így már csak emiatt is kár lenne, ha teljesen elmaradna a fesztivál... 

Sorban jelentik be a jövő évi neveket a Mad Cool szervezői

Ugyan még több mint hét hónap van hátra a madridi Mad Cool fesztivál kezdetéig, de a szervezők minden jel szerint gőzerővel dolgoznak a jövőre már ötödik alkalommal megrendezésre kerülő esemény előkészületein.

Alig egy hónapja egy sor, a fesztivált jelentősen érintő változás került bejelentésre, majd pár hétre rá az első infókat is elkezdték csepegtetni a jövő évi fellépőket illetően. Alt-J, Taylor Swift és a nem is olyan rég éppen Madridban koncertező Pixies voltak az első nevek, akikhez most a héten csatlakozott a The Killers, Kings of Leon duó.

Rajtuk kívül pedig már a napi bontás is ismert, a szervezők ezt is bejelentették a minap.

Első nap, július 8. szerda - Taylor Swift, Wolf Alice, Hinds

Második nap, július 9. csütörtök - The Killers, Foals, Deftones

Harmadik nap, július 10. péntek - Alt-J, Nothing But Thieves

Negyedik nap, július 11. szombat - Pixies, Kings of Leon

A fenti lista természetesen közel sem teljes (ITT elérhető a jelenlegi line-up) és valószínűleg még bővülni is fog a következő hónapokban. A belépőket december elsején kezdik el értékesíteni, melyek első körben nem is lesznek olyan vészesen drágák. A négy napos bérlet 159, a három napos 149, míg a napi jegyek 65 euróba kerülnek majd. 

Madridi kegyes hazugságok

Egy meglepően jó James és számomra az ősz csúcspontjának számító Pixies között egy októberi pénteken került sor a White Lies madridi koncertjére. Pedig az előzmények alapján még az se volt biztos, hogy idén láthatja őket a helyi közönség.

A Five turné téli-tavaszi európai állomásaiból kimaradt ugyanis a spanyol főváros, majd pedig a nyári fesztivál szezon során sem érintették Madridot, pedig opció lett volna bőven. A novemberre és decemberre bejelentett, a To Lose My Life tíz éves évfordulóját megünneplő újabb turné pedig hiába látogat majd el olyan világvárosokba is mint Graz vagy Linz, Madrid ezek között sem kapott helyet.

Nagy lehetett tehát a lelkiismeret furdalás a bandán belül, mert szeptember első napjaiban végre valahára bejelentettek egy mini spanyol turnét, Granada, Madrid, Barcelona és Bilbao állomásokkal.

A madridi helyszínnek ráadásul azt a Sala But nevű szórakozóhelyet választották, aminél tökéletesebbet nehezen lehet elképzelni egy ilyen bandához. A nagyjából az A38 koncerttermével megegyező méretű helyen korábban már volt szerencsém látni a The Horrors-t, Johnny Marr-t és olyan spanyol bandákat mint a madridi Hinds vagy a barcelonai Mourn. És a Sala But sosem okozott csalódást. A mindig kiváló hangzás, jó hangulat és a küzdőtértől karnyújtásnyira lévő bárpult mindig garantálta a kiváló koncertélményt.

És nem volt ez másként most sem. A londoni banda pontosan este kilenckor kezdett bele az új album első számába (Time To Give) ami, ha jól érzékeltem szép fokozatosan lett egyre hangosabb, hogy aztán elérje a tökéletes hangzást és percekig boldogítsa a nagyjából ezer fős publikumot. Hogy ez szándékosan volt így, vagy csak a végleges hangbeállítás tartott egy kicsit tovább, azt nem tudom, mindenesetre jól jött ki a dolog.  

Ha ez a szám nem is, de a következő Farewell To The Fairground aztán végkép megadta az alaphangulatot. Ezt követően a 2017-es Friends és a a már említett To Lose My Life számai domináltak, hogy aztán nagyjából háromnegyed óra után ismét a Five következzen egy-két dal erejéig. De a korábbi lemezek dominanciája végig megmaradt és végül a koncerten előadott tizenhétből mindössze hármat játszottak az új albumról. 

A koncert közben eszembe jutott, hogy mennyire más volt őket látni anno a Sziget Nagyszínpadán, ami -maradjunk annyiban- nem tartozik életem legemlékezetesebb koncertjei közé. Ha van zenekar ugyanis amelyiknek nem való a Nagyszínpad, na az a White Lies. Nekik egy kis, maximum az Akvárium nagy hall-jával megegyező méretű hely a legideálisabb, ha nem kisebb.

Véleményem szerint csak egy ilyen koncerten tudnak igazán érvényesülni a zenekarra jellemző gitár- és szintitémák és úgy általában a rájuk jellemző atmoszféra. És ezek után már azon se csodálkozom, hogy korábban miért is olvastam annyi fanyalgó véleményt velük kapcsolatban a különféle magyar zenei portálokon és fórumokon. Az eddigi két (ha nem csal az emlékezetem) Nagyszínpados fellépés nem volt a legjobb marketing.      

Szerencsére a helyszín most nem a Hajógyári-sziget volt, hanem a madridi Calle Barceló, és ennek megfelelően az egész koncert úgy volt jó, ahogy volt. Rendben, talán a Tokyo hangzása lehetett volna jobb, illetve az új albumról előadhatták volna a Jo? című számot, de ez csak felesleges szőrszálhasogatás lenne.

Teljesen rendben volt ez a koncert, gyakorlatilag hiba nélkül hozták le ezt a másfél órát. Nagy meglepetést és megőrülést nem tőlük kell várni, de a White Lies ettől még egy szuper banda, kiváló számokkal. Soha rosszabbat! 

 

Helyszín: Sala But, Madrid

Dátum: 2019. október 18.

Értékelés 1-től 10-ig: 9 

Viva Pixies!!!

Messziről indítok.

Hogy őszinte legyek fogalmam sincs mikor kezdtem el hallgatni a Pixiest, arra meg végkép nem emlékszem, hogy mikor szerettem meg úgy istenigazából a zenekart. Ami biztos, hogy egyik első élményem velük kapcsolatban egy Placebo koncert volt még a 2000-es évek elejéről, amikor Frank Black vendégfellépőként előadta AZT a számot. 

Persze mindezt én csak évekkel később láttam, és ugyan oda voltam meg vissza, valahogy mindig voltak más aktuális kedvencek, így a Pixies életmű megismerését éveken át csak halogattam.

Aztán furcsa módon az vett rá, hogy elkezdjem őket szisztematikusan megismerni, hogy a magyar sajtó Pixiest imádó szeglete amennyit bálványozta a zenekar első korszakát, nagyjából ugyanannyit sopánkodott azon is, hogy mégis hogy merészeltek ezek visszatérni és saját nimbuszukat rombolva új albumokat írni.

De ez már 2015 környékére volt tehető, ami jól jelzi, hogy a Pixies számomra egy viszonylag újkeletű dolog. Ennek megfelelően én leszek az utolsó, aki azon fog kárálni, hogy miért léteznek egyáltalán és miért nem maradtak meg csak és kizárólag egy kultikus bandának a múltból.

A magam részéről hálát adok a sorsnak, hogy megnyílt az esély arra, hogy valaha lássam őket és biztos voltam benne, hogy ha eljön az alkalom, nem is fogom azt elszalasztani.

Amikor tehát bejelentésre került a madridi koncert, egyértelmű volt, hogy ott a helyem. A jegyeket még aznap megvettük, majd belevetettem magam a koncertre való felkészülésbe. 

A nagy várakozásban még arra is vetemedtem, hogy lefordítsak egy interjút a banda dobosával, pedig az köztudott, hogy ebben a műfajban -hacsak nem Liam Gallagher az interjúalany- nagyjából sablon kérdések és sablon válaszok váltogatják egymást.

Ennél azért fontosabb volt, hogy a már ismert dalokon túl, nagyjából a megjelenés napjától kezdve elkezdtem hallgatni a banda új albumát is. Az új lemez inkább negatív kritikákat kapott, nálam azonban nagyon betalált. Borongós hangvétel, jól hangzó basszusgitár (Paz Lenchantin egyből az egyik kedvencem lett), zúzós és melankolikus számok kiváló egyensúlya. Pont ideális volt tehát a kissé esős szeptember közepi munkanapok átvészeléséhez. 

A koncertet megelőzően egy félelmem volt csak, mégpedig, hogy a túlzott elvárások után csalódni fogok. Ráadásul az is várható volt, hogy a korábbi La Rivierás koncertekhez (James, Echo & the Bunnymen) képest ezúttal sokkal többen lesznek, a tömegnyomor tehát garantált. Persze azért nem is pörögtem túl ezeket, tudtam, hogy bármilyen is lesz, jó lesz.

Ez végül így is volt. Zseniális koncert volt egy ugyan kissé megöregedett, de még mindig nagyszerű bandától. Persze rengetegen voltak, hiába kezdtük a koncertet közvetlenül a színpad előtt, mikor hátra vergődtük magunkat sörért, egyértelmű volt, hogy semmi esély sem lesz visszamenni. Mondjuk a hangzás is egy fokkal jobb volt hátul, így nagyon nem is törtük magunkat. Végül maradtunk a bárpult környékén, több szögből is kiélvezve a koncertet.

De nagyon előre szaladtam, kezdjük a legelején!

Haverommal sidra-sör kombóval melegítettünk a koncertre, ahova relatíve korán érkeztünk és így bőven volt lehetőség közel menni a színpadhoz. A banda nagyjából 10-15 perces késéssel lépett a teljesen elsötétített színpadra, miközben egy olyan kellemes borzongás lett úrrá rajtam mintha legalábbis tizenöt évet vártam volna, hogy lássam őket és nem csak nagyjából négyet.

De a sok elolvasott cikk, ezerszer végighallgatott életmű megtette hatását: szuper érzés volt élőben látni őket ahogy felvonulnak a színpadra, és ezzel nagyjából így lehetett mind az 2000 jelen lévő rajongó. Egyedül manchesteri haverom húzta a száját, hogy micsoda banda az amelyik nem az észak Firenzéjeként is ismert szülővárosából származik. A koncertet azért ő is élvezte.

A kissé elsötétített hatás egyébként a koncert nagy részében is megmaradt, csak hátulról világította meg őket néhány fényszóró, rejtélyes homályba borítva így a zenekar tagjait.

A nagyjából két órás koncerten összesen 41 dalt (igen, negyvenegyet!) játszottak, gyakorlatilag az összes legendás dalukat előadva, illetve az új albumot is teljesen leadták. Ahogy az egy ilyen bandánál alapvető, most is volt sok tombolás, össznépi éneklés és refrén üvöltés, pogó az első sorokban, jó sok sör és egy közepes méretű lerészegedés a végére. De ez így volt tökéletes!

A hangzásról már írtam, hogy kissé hátrébb talán jobb volt, de úgy általában is kellőképpen hangos volt végig és elég jól is szóltak a dalok, így igazából nem is nagyon tudok ebbe belekötni. Egyedül talán a Gouge Away csodálatos basszus szólója lehetett volna jobb, dehát semmi sem lehet tökéletes.

Ha nagyon ki kell emelnem egy negatívumot, az az új album teljes, már-már bosszantó ignorálása lenne a helyi közönség részéről. Persze tudom, ez minden nagyobb múltra visszatekintő zenekar esetében így van, hogy a rajongók nagy része elsősorban a régi nagy slágerekre kíváncsi és az újdonságokat csak szükséges rossznak tartja, amikor el lehet menni sörért, ki lehet menni WC-re, de ilyen szintű reakciót még szerintem nem nagyon láttam.

Ahogy felcsendült ugyanis egy új dal, a közönség 99%-a már kapta is elő a telefonját, indult el WC-re vagy ki cigizni. Mondom, nem lep meg ez a fajta reakció, de ott és akkor azért túlzásnak éreztem. Most komolyan nem ér rá a koncert után elküldeni azokat a nyamvadt WhatsApp üzeneteket?!

Nagy traumát azért ez nem okozott, a magam részéről én jól elhallgattam az új darabokat is, de mégis furcsa volt ezt látni, főleg annak fényében, hogy véleményem szerint az egyébként szintén súlyos mobil függő spanyol társadalom koncertre járó része általában elég jól visszafogja magát. Legalábbis én úgy emlékszem otthon sokkal több a kamerázás, fényképezés és úgy általában a mobilhasználat egy koncerten, mint itt.  

Nem lenne méltó ezzel lezárni ezt a beszámolót, így következzenek a koncert csúcspontjai, ahogy én láttam: 

Cactus (tökéletes nyitódal), Gouge Away (a már említett gyengébb kezdés ellenére), Break My Body (ez volt a tizenkettedik szám, de talán ekkor indult be úgy istenigazából a buli), Wave Of Mutilation (ezzel pedig újabb magaslatokba emelkedett), Something Against You (mit lehet erre írni? teljes megőrülés), Los Surfers Muertos (egyik kedvencem az új albumról, nekem tetszett ahogy Senorita Lenchantin előadta), The Holiday Song (újabb őrület), Where Is My Mind? (esküszöm nem vettem volna ide, ha véletlenül nem lett volna jó. de az volt), Monkey Gone To Heaven (a végefelé az összes legendás dal úgy volt jó ahogy volt, de ezek közül talán ez emelkedett ki a leginkább), Daniel Boone (a kedvencem az új albumról, jól is szólt, itt a helye), Debaser (alig egy perc után elrontották és nem is kezdték újra, de az eleje azért ütött), Gigantic (a csúcspont csúcspontja, tökéletes zárószám).

Nagyjából ennyi. Viva Pixies!!! 

 

Helyszín: La Riviera, Madrid

Dátum: 2019. október 24.

Értékelés 1-től 10-ig: 10 (mi más?!) 

Jelentős változások a madridi Mad Cool fesztiválon

Jelentős változásokat és előremutató fejlesztéseket jelentettek be a héten a madridi Mad Cool fesztivál szervezői.

Ezek alapján úgy tűnik az illetékesek elkezdték levonni az elmúlt évek tanulságait és tanultak a korábban elkövetett hibákból. A spanyol főváros első számú fesztiválja jövőre már ötödik alkalom kerül majd megrendezésre, sorozatban harmadszor a Nemzetközi Vásárváros (IFEMA) területén.

A Mad Cool története nem volt problémáktól mentes. A fesztivál második évében a Green Day koncertjét megelőzően egy akrobata szenvedett halálos balesetet, melyet követően rengeteg kritika érte a szervezőket mivel az eset után nem függesztették fel a fesztivált. A Green Day a koncertet követően úgy nyilatkozott, hogy őket nem informálták az esetről, míg a szervezők azzal védekeztek, hogy biztonsági okokból nem törölték a koncertet.  

Kevésbé tragikus de mégis sokatmondó blama volt a fesztivál harmadik felvonásán a Massive Attack koncertjének törlése is. Az angol zenekar a rossz hangosítás miatt mondta le a koncertet, nem sokkal annak hivatalos kezdete előtt.

A fentieken kívül egy sor egyéb kritika is érte a fesztivált, de ezek leginkább a kezdeti tapasztalatlanság és szervezetlenség számlájára voltak írhatók, amelyeken szép lassan sikerült is javítani. Hosszú évek Szigetes tapasztalatai alapján szinte hihetetlen, hogy az első években még a megfelelő taxiszolgáltatás is hiányzott, de sokan panaszkodtak a botrányos beléptetésre, a hosszú sorokra az étel és ital kiszolgálásnál, és persze WC se volt annyi mint amennyire szükség lett volna.

A most héten bejelentett változások ezeket a gyermekbetegségeket is lennének hivatott kiküszöbölni. Ennek értelmében a Mad Cool jövőre három helyet négy napos lesz, hat helyet hét színpadon lehet majd élvezni a koncerteket illetve a túlzsúfoltság elkerülése érdekében napi 60 ezerben maximalizálják majd a résztvevők számát. Ezeken kívül bővítik a gasztronómiai területet és annak kínálatát, de a pihenésre szánt rész is nagyobb lesz a tervek szerint.   

Madrid úgy tűnik nem bír el több zenei fesztivált

Az elmúlt hónapok fejleményei alapján úgy tűnik Madrid kiteheti a megtelt táblát, legalábbis ami a zenei fesztiválokat illeti.

Az egész azzal kezdődött, hogy a szeptember végére meghirdetett Weekend City Festival-t alig három héttel az esemény előtt mondták le a szervezők (a New Order lett volna a fő fellépő), majd pedig október közepén a Download Festival jelentette be, hogy három év után befejezik és jövőre már nem rendezik meg a metál-rock irányultságú eseményt.

Előbbinek ez lett volna az első kiadása, így a tény, hogy szinte a célegyenesben kellett azt lefújni, mindenképpen hatalmas blama a szervezőknek. A jegyárakat egyébként gond nélkül, automatikusan visszatérítették.

A Download festival esetében már nem egyértelmű a helyzet. Az elsősorban a keményebb rock és metál zenére specializálódott fesztivál az elmúlt három évben olyan neveket hozott Madridba mint a Guns N' Roses, Ozzy Osbourne, Scorpions vagy éppen a Linkin Park és System Of A Down.

Az első két kiírás kimondottan sikeres is volt, egyedül az idei évben nem sikerült hozni a tervezett számokat. Ebben az is közrejátszhatott, hogy még májusban a Metallica, majd közvetlenül a fesztivált követően Bon Jovi is ellátogatott a spanyol fővárosba. A Scorpions, Slipknot, Sum41 hármas pedig nagy valószínűséggel nem volt elég, hogy megtöltse az egyébként a madridi tenisz torna helyszíneként is ismert Caja Magica területét.

Az elmúlt években valóságos reneszánszát élte a fesztivál ipar a spanyoloknál, melynek során évről-évre újabb fesztiválok születtek, szépen lefedve a különböző stílusokat és magát az országot. Ebből természetesen nem maradhatott ki a spanyol főváros sem, ahol a tavasztól őszig tartó időszakban lassan már nincs olyan hónap amikor ne lenne legalább két különböző zenei esemény.

Itt természetesen nem a Szigethez hasonló méreteket kell elképzelni, hanem egy-két, esetleg három napos, kisebb nagyobb koncert sorozatokat, amelyeket a helyi Nemzetközi Vásár (IFEMA) területén vagy egyetemi kampuszokon rendeznek meg.

A teljesség igénye nélkül következzenek a legfontosabb madridi fesztiválok havi lebontásban, zárójelben az idei legnagyobb nevekkel (a nemzetközi szinten ismeretlen, elsősorban hazai bandákra specializálódott kisebb fesztiválokat kihagytam a felsorolásból).  

Május

Tomavistas (Beach House, Cigarettes After Sex, Hinds)

Június

Download (Scorpions, Tool, Slipknot, Papa Roach, Sum41), Paraiso (Chvrches)

Július

Mad Cool (The Cure, The National, The Smashing Pumpkins, The Chemical Brothers, Vampire Weekend), Rio Babel (Fatboy Slim)

Augusztus

Az egyedüli hónap amikor nincs fesztivál, ami annak tükrében nem meglepő, hogy a szabadságolások miatt szinte az egész város kiürül ezekben a hetekben.

Szeptember

DCode (Two Door Cinema Club, Kaiser Chiefs, The Cardigans)

A madridi fesztivál boom egyébként annak is volt köszönhető, hogy a spanyol főváros jókora késéssel kapcsolódott csak be a nemzetközi vérkeringésbe, miközben nem akármilyen keresletet kell kielégítenie. Míg a barcelonai Primavera Sound, a FIB Benicassim vagy a bilbaói BBK már hosszú évek óta ismertek, addig az elővárosaival együtt közel 7 milliós Madrid nem rendelkezett állandó fesztivállal, amit megbízhatóan, évente megrendeztek volna.

Persze voltak próbálkozások, mint például a Rock in Rio madridi kiadása, de ezeknek nem sikerült gyökeret ereszteniük és néhány év után el is tűntek. Nagyon úgy tűnik, hogy a jelenkori dömpingben is ez vár egyes fesztiválokra, nem lenne meglepő ha az elkerülhetetlen konszolidáció során további nevek követnék a Weekend City és a Download példáját. 

"Nem akarjuk újraélni a múltat" - interjú a Pixies dobosával

Az új album és a közelgő madridi koncert kapcsán jöjjön egy kis Pixies! 

A Mondo Sonoro nevű zenei magazin készített interjút Dave Lovering-el, a zenekar dobosával. Ebből a beszélgetésből következik egy kivonat.

- Nekem úgy tűnik az új album sokkal sötétebb, melankolikusabb mint a korábbiak, amit a fekete borító is csak kihangsúlyoz. Szerinted is így van? Volt ennek bármilyen konkrét oka?

- Igen, igy van, de közben azt se hiszem, hogy ez egy teljesen tudatos döntés lett volna. Persze Charles (egykori Frank Black, jelenlegi Black Francis) nevében nem beszélhetek, végtére is ő a dalok szerzője. Az igaz viszont, hogy a producerünk egyszer megemlítette egy beszélgetés során, hogy talán egy kicsit sötétebb hangzás jó lenne, de hogy ez végül mennyiben befolyásolta a dalszerzést, azt nem tudom. Ami biztos, hogy az album felvételére télen került sor egy távoli, öreg templomban, ami valószínűleg rányomta a bélyegét az album hangulatára is. De amiatt is nehéz ezt konkrétan kijelenteni, mert nyolc-kilenc dal már korábban kész volt, amihez jött még négy-öt új, amiket már a stúdióban írtunk. Talán mindezek kombinációjának köszönhető a végső hangzás is.

- Úgy tudom az album címe is a helyszínnek köszönhető (Beneath The Eyrie - A Sasfészek Alatt), igaz ez?

- Persze, hogy igaz! A már említett templom mögött egy erdő kezdődött, ahol az egyik legmagasabb fa tetején volt egy sasfészek. Elképesztő volt, korábban még sosem láttam ilyet, pedig én imádom a ragadozómadarakat, legyen az bagoly, sólyom vagy bármilyen ehhez hasonló. Innentől kezdve egyértelmű volt a cím, végtére is a fészek alatt volt a stúdióként szolgáló templom is.

- Merre van ez a templom?

- New Yorktól északra, egyébként nem túl messze a Woodstocki fesztivál helyszínétől.

- A jelenlegi a harmadik albumotok a visszatérésetek óta. Bennem motoszkál a kérdés, hogy amikor új dalok írásába kezdtek mennyire nehezedik rátok a múlt terhe? Végtére is a zenekar első albumai sokak számára az alternatív rock történetének egyik legfontosabb darabjai, ami biztosan nehéz örökség...

- Az Indie Cindy valóban nehéz volt, ami nem csoda, mivel az volt hosszú idő után az első albumunk. Amikor abba belekezdtünk tényleg be voltunk rezelve, mivel tudtuk, hogy az emberek össze fogják hasonlítani a korábbiakkal. Ezt követően a Head Carrier és a mostani Beneath The Eyrie sokkal könnyebben ment, talán mert az első elkészítése során minden félelmünket feléltük. De nem győzöm hangsúlyozni, egyáltalán nem törekszünk arra, hogy valami korábban már bevált képlet szerint zenéljünk. Nem akarunk úgy szólni, mint régen. Persze ez valamilyen szinten elkerülhetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen formában újra akarnánk élni a múltat vagy bármit is lemásolni azokból az időkből.

- A dalszerzés menete és módja változott valamit a régi időkhöz képest?

- Nem, ebben nincs változás. Charles hoz egy dalötletet, bemutatja nekünk, majd elkezdünk "rázenélni", egészen addig amig nem érezzük azt teljesnek és késznek. Meg kell egyébként jegyeznem, hogy ezen az albumon Paz Lechantin, aki egyébként egy zseniális basszusgitáros, már sokkal nagyobb befolyással bírt.

- Éppen ez lett volna a következő kérdésem! Nekem is az volt az érzésem, hogy mostanra teljesen beilleszkedett, még egy dalt is énekel (Los surfers muertos). Milyen fontosággal bír jelenleg a banda életében?

- Azt mondanám, hogy nagyon nagy szerepe van a zenekar életében. Velünk van, nem is tudom, lassan hat éve, és egyértelműen a maximumot hozza, miközben mára teljesen kiismerte a Pixies világát. Ő szeret minket, mi szeretjük őt, teljesen a csapat része lett. Ráadásul egy rettentő jó basszusgitáros, ami többek között engem is arra sarkal, hogy jobban játszak, nehogy a végén még szégyenben maradjak :) Nagyon nagy szerepe volt az új album elkészítésében, ráadásul szörfözik, így a szörfös motívum több dalban is megjelenik.

- Ti is szörföztök?

- Dehogy! Ő az egyetlen.

- Van egy dal, ami különösen tetszett az új albumról, ez pedig a Daniel Boone (ezzel a blog mögött álló szerkesztői gárda is így van egyébként...). Tudnál mesélni róla?

- Ez a dal egyike azoknak, melyeket már a stúdióban írtunk. Nagyjából két napot dolgoztunk rajta és véleményem szerint ez az, ami élőben csak jobban és jobban fog szólni. Kicsit eltér a többitől, de lehet emiatt elég szórakoztató is játszani. Egyetértek amúgy, én is nagyon szeretem és biztos vagyok benne, hogy ahogy egyre többet játsszuk majd, egyre jobb is lesz.

- Kíváncsiságból egy kérdés: tartjátok a kapcsolatot Kim-el? Hallottátok a legutóbbi munkáját (Kim Deal együttese a The Breeders tavaly jött ki egy új albummal)?

- Nem, az igazság az, hogy egy ideje megszakadt köztünk a kapcsolat, nem is tudom mikor beszéltünk utoljára. Az új albumot se hallottam.

- Mennyire befolyásolt titeket az elmúlt évtizedek technológiai fejlődése, ami szinte teljesen átalakította többek között a lemezeladási szokásokat?

- Nem hiszem, hogy túl sokat változott volna a helyzet. Az alapok ugyanazok. Azt kell tenned mint mindig, jó dalokat írni, hogy megismerjenek. Az igaz, hogy ahhoz hatalmas, mondom hatalmas névnek kell lenned, hogy a kiadók felfigyeljenek rád, de cserébe ott van a Youtube és a közösségi média, melyeknek hála közvetlenül tudod reklámozni a munkád. Sokkal több a lehetőség, hogy megismerjék a nevedet és a zenét amit játszol, cserébe több is a banda, nagyobb a verseny. Több időt kell rászánni arra, hogy valami érdekeset találj, de a jók most is ki tudnak törni az ismeretlenségből. Minket ezek már nem érintenek, dalokat írunk, turnézunk, tesszük a dolgunkat, de azt nem tudom, hogy más bandákkal mi a helyzet ezen a téren.

(Mondo Sonoro)

 

James Madridban

Amikor haverom rám írt, hogy lenne-e a kedvem megnézni a James nevű bandát, akikről addig még nem is hallottam nagyjából fél percig gondolkoztam. Ezalatt rájuk kerestem Wikipedián ahol láttam, hogy egy manchesteri zenekarról beszélünk, akik 1982 és 2001 között voltak aktívak, majd néhány év szünet után 2007-ben tértek vissza. Stílust tekintve indie pop, madchester és alternatív rock szerepelt a nevük mellett. Utóbbi kettő kifejezés is jól hangzott persze, de igazából már a város neve is elég volt a pozitív válaszhoz.

Zene. Manchester. 80-as évek. Manchester.

Nekem ennyi elég is.

 A következő hetekben persze igyekeztem megismerni őket. Youtube, Spotify, mindent bevetettem, de nem volt az igazi, így egy idő után hagytam is őket és benyomtam inkább egy kis Pixies-t. Maradjunk annyiban, hogy utóbbiak közelgő új albuma és szintén madridi koncertje enyhén szólva nagyobb lelkesedést váltott ki belőlem.

Ráadásul a koncert előtt pár héttel áttették a bulit csütörtökről szerdára, ami szintén nem volt egy jó jel. Ugyan a madridiakat úgy általában nem érdekli, hogy melyik nap buliznak és söröznek be, mégis a csütörtök itt is hasonló szereppel bír mint otthon. A nap, ami már majdnem péntek, ami már majdnem hétvége. Nem véletlen hogy a köznyelv a jueves (csütörtök) és viernes (péntek) szavak összevonásából legtöbbször csak juernesnek hívja. Juernes estéjén már gondtalanul lehet elmenni sörözni (és még véletlenül sem sangriázni!), egy koncert pedig csak dob a dolgon. A szerda ehhez képest viszont még eléggé hétköznap... 

Nem voltak tehát nagyok az elvárások, de hát az élet ilyenkor szokott úgy igazán rácáfolni a dolgokra. De ne szaladjunk ennyire előre, ott tartottunk, hogy szerda.

A menetrend ugyanaz mint mindig. Sör, sorban állás, illetve annak konstatálása, hogy ezúttal is szép számban képviseli magát a helyi brit közösség. Odabent horror áron újabb sörök, majd várakozás. Mikor egy kis késéssel kivonult végre a zenekar az elvárások azonban csak tovább csökkentek.

Mikor a wikipedián csekkoltam a bandát addig már nem görgettem le, hogy az is tudatosodjon, a zenekar összesen hét tagból áll, akik a megszokott dobon, gitárokon és esetleg szintin kívül még elektromos hegedűt, trombitát, csellót és ki tudja még mit hurcolnak majd be magukkal a színpadra. Alapvetően nem vagyok ellene ha egy banda szélesebb spektrumon mozog a hangszereket tekintve, vannak stílusok ahol elengedhetetlenek az imént felsoroltak, de mikor egy brit alter-indie formáció ezekkel jelent meg akkor azért vágtam egy grimaszt.

Ez volt az este első tévedése és egyben saját szűklátókörűségem egyik ékes bizonyítéka.

A zenekar és a hangszer kavalkád ugyanis kiválóan működött. A számomra kissé lagymatagnak tűnő nóták elképesztően jól szóltak élőben, az elektronika, az effektek, a szokásos gitárok és már említett elektromos csellók, dobok és még ki tudja mik egy olyan egyveleget alkottak, hogy az ember nem tudott mást tenni, csak újabb sörökért kimenni és élvezni ezt az elképesztő produkciót.

Amikor az egyik dal során Andy Diagram trombitás egyik kezével hangszerét bűvölte, míg a másikkal valami effektező izét nyomogatott, akkor azt mondtam ez a csúcs. De amikor egy alapvetően rockos dal egy jó hosszú elektronikus őrülettel nyitott, miközben az énekes Tim Booth olyan transzban vonaglott mint Minda Endre a Hangmás egykori koncertjein, akkor végképp a szívembe zártam ezt a nagyszerű bandát.     

És ezzel el is érkeztünk az est másik súlyos tévedéséhez. Miszerint amatőr módon túl korán és első benyomás alapján ítéltem meg a banda énekesét a koncert legelején. Egy borzasztóan felöltözött (buggyos nadrág, félig betűrt ing), kopasz és vézna figurát kell elképzelni, akiből az első percek után maximum azt néztem ki, hogy majd szépen sallangmentesen elénekli azokat a dalokat, amiket több hét alatt sem sikerült megszeretnem. Nem is tévedhettem volna nagyobbat!!

Booth igazi frontemberként az egész színpadot bejátszotta, több dalt a közönség első soraiban énekelt a korlátra felmászva, mindezt elképesztő tisztán és szépen artikulálva. Tette mindezt olyan eleganciával és moderáltsággal, hogy öröm volt nézni. Például amikor többen az első sorokban fotózni akarták akkor ő udvariasan de meggyőzően jelezte, hogy ez most egy koncert és tessék csak élvezni az előadást.

A számok közötti felkonfok során is maradt ez a higgadtság, még akkor sem tolta túl a dolgot, amikor pár másodperc erejéig nem tetszését fejezte ki korunk politikai zűrzavarai kapcsán (ezek közt természetesen nyíltan utalva a "Fucking Brexit"-re). A végén természetesen a közönség közé is beugrott, de mindezek után ezt már várta is az ember. Talán a közönség egy részének felinvitálása a színpadra volt némileg túlzás, de egy ilyen koncert után még ezt is meg lehetett bocsájtani.

Apropó közönség. Lehet a sok brit miatt, de feltűnő volt, hogy a tömeg milyen jól tudta a szövegeket, egy emberként énekelve a dalokat, jelezve hogy tényleg egy kultikus bandáról beszélünk, akiknek kitartó és hűséges rajongótábora van. Ha a dalok éneklése valamennyire a helyi expatoknak is volt köszönhető, a ráadás előtti több perces, a focimeccsekről ismert "olé olé olé olé" már egyértelműen a spanyol közönséget dicsérte, és ami ennek az estnek az egyik csúcspontja volt.            

A koncert végén mindenki már-már eufórikus állapotban hagyhatta el a La Riviera épületét, egy nem akármilyen élménnyel gazdagabban, egyben elégedetten konstatálva azt, hogy ezen az estén igenis kaptunk valamit a pénzünkért.

Számomra pedig sokadszorra is bebizonyosodott, hogy nem szégyen csak és kizárólag a földrajz alapján választani.

Viva James!

 

És akkor a tények kedvéért:

Helyszín: La Riviera, Madrid

Dátum: 2019. szeptember 11.

Értékelés 1-től 10-ig: 100

süti beállítások módosítása